A Piz Badile északi gerince
(Éjszaka a gleccserek fölött)
Ez egy túra, melyet már régen leirtam naplómba (kockás füzet), de mivel a blog most született, hát felteszem.
Idei túránknak kulonleges célja volt: magunk módján köszönetünket és hálánkat kifejezni a kolozsvári agysebészeten dolgozó orvosoknak. Barátom és mászótársam, Alpár, 2008-ban autóbalesetet szenvedett, melynek következtében a hátgerincét műtötték. A műtét jól sikerült, Alpár teljesen felépült.
Koszonjuk szepen
Koszonjuk, hogy Alpar ismet johet a hegyek koze
A Piz Badile alatt, mely Svájc és Olasz ország határán a Bernina hegycsoportban található, már kétszer jártunk. Mindkét alkalommal a rossz időjárási viszonyok miatt túránk meghiusúlt. Az idén harmadjára jártunk ott és végre sikerűlt megmászni a hegyet.
Mikor a parkolóba megérkeztünk barátságtalan jégeső fogadott, de ezúttal úgy döntottünk kivárjuk a jóidőt. Az autótól borús, enyhén szeles időben indúltunk el. Zsákjaink nagyon nehezek voltak, rengeteg felszerelést és ennivalót cipeltünk fel a hegy alatti táborunkba. Gyönyörű kitett ösvény kanyarog fel a Sasc Fura menedékházhoz, majd onnan az erdő övezetét elhagyva felértünk a morénára. Alapos keresgélés után találtunk két kitünő sátorhelyet hatfős csapatunknak. Tábort vertünk és felkészültünk kétnapi rosszidőre. A házban megtudtuk, hogy két, maximum három nap múlva következik kétnap jóidő. Pihenéssel, fözöcskézéssel és boulderezessel töltöttük az időt.
A rossz idoben nincsen mas megoldas, csak a satorrban valo hevereszes
A hegyet szurke fellegek takarjak
A Piz Badile egy gyönyörű 3300 m magas gránit piramis, melynek csúcsa 1000 m-el emelkedett a fejünk fölé. Maga a mászás 850 m szintkülönbség leküzdését vette igénybe. Az utat oda-vissza terveztük mászni, vagyis a csúcs elérese után visszaereszkedünk ugyanott ahol felmásztunk. Erre a kihivásra kevesen vállalkoznak hiszen nagyon hosszú és fárasztó a visszaút, ezért, legtöbben leereszkednek az olasz oldalon levő menedékházba ahonnan egy éjszakai pihenés után visszatúráznak a svájci oldalon levő Sasc Fura menedékházba.
Kozeleg a joido
Három nap után valóban megérkezett a várva-várt jóidő, Alpár is kitünően érezte magát, igyhát minden arra utalt, hogy indúlhat a mászás. Hatfős csapatunkból hárman indúltunk: Alpár, Cristi és én. Korán reggel 4:15-kor már úton voltunk és elsőkként kapaszkodtunk felfele a beszálláshoz vezető hómezőn meg sziklabordán. A felkelő Nap sugarai már az északi gerinc meredek sziklatábláin udvözölt, ahol mi hármasban nagyon jó iramban és jó hangulatban haladtunk.
Magasan a gerincen. Melyen alattunk satraink a kis sarga foltok.
A hármas csapatnál azért jóval gyorsabb a kettes, igy lassan kezdtek minket utolérni a nagytapasztalatú vezetőkből és klienseikből alló kettes csapatok. Kissé zavart, az egyre növekvő létszám, de sejtettük, hogy ez lesz hiszen rengetegen jöttek fel a morénára a várva-várt szépidős napokra. Az idő gyönyörű volt és a tiszta tapadós grániton mászni egy igazi elményenk bizonyult. Az ujjbegyeim lassan bizseregni kezdtek az érdes gránit felülettől, de ezzel mitsem törödve haladtam felfelé. Az út egynegyedét elhagyva kezdtünk ráébredni, hogy milyen buta hibát követtünk el: egy kötéllel indúltunk el, ami a felfele haladásunkat egyaltalán nem lassitotta, de a leereszkedést annal inkább. Hatvan méteres kötelünk volt, amivel maximum 30 m-t tudunk lefele ereszkedni. A felreértés az én fejemben született meg hiszen idegen nyelvű leirásokból úgy értelmeztem, hogy 20-25 m-re vannak egymástól az ereszkedő standok. Már a falban mászva döbbentem rá, hogy mindenütt félkötelekre gondoltak a szerzők. Nagy hiba!! Ettől a pillanattól kezdve másra nem tudtunk gondolni csak az ereszkedésre. Lassan-lassan a problémás ereszkedés gondolata felülkerekedett és már kevésbé élveztük a mászást. Többször felvillant a fejünkben a visszafordulás gondolta, de olyan jól haladtunk felfelé, hogy egyre csak másztunk és másztunk. Délben 1:30-kor az elsők között értük el a csúcsgerincet, ahol torlodásba ütköztünk. A csúcsgerincről lefele kell mászni, majd röviden harántolni az emlékműhöz. Itt torlódtak az emberek, nagyon belassultak, igy nekünk is hosszú perceken át kellett várakozni.
A csucsgerinc kozeleben torlodas miatt varakoznunk kellett
Kotelkavalkad (varakozas egy tulzsufolt standban)
Sokan elvétették az utat, visszamásztak és teltek a számunkra annyira értékes percek. Hirtelen úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. Kettőkor kezdtünk el lefele ereszkedni. Az elején minden nagyon jól működött, haladtunk zökkenőmentesen. Igaz, hogy ezen a szakaszon inkább mászni kellett visszafele, igy nem okozott gondot a rövid kötél. Aztán lassan elértük azokat a részeket, ahol a falak meredeken szakadnak le a mélybe és az ereszkedés elkerülhetetlenné vállt. A visszaút nem egyertelmű hiszen a hatalmas gerincben meg kell találni az ereszkedő standokat és ha az ember először jár itt akkor bizony nem egyszerű feladat. Bolyongtunk a gerinc minden zegzugában, egyik oldalán, másik oldalán és áthajlásban is. Az ereszkedő standok megtalálásának örömét szertefoszlatta a következő ereszkedés mely során nem ertünk le a következő standig még akkor sem ha sejtettük merre van és jó irányba ereszkedtünk. Alpár ereszkedett előre és kitünő leleményességgel improvizálta a köztes ereszkedő standokat. Hol egy sziklatű mögé vetette a kötelet, hol egy kötélgyűrűből készitett ereszkedő standot. Voltak azonban olyan kellemetlen részei is az ereszkedésnek, amikor a kütél végére érve, egyszerűen csak lemásztunk még tiz métert a küvetkező standig. Alpár ilyenkor megtoldotta a kötelet kisebb kötélvégekkel és azon másztunk le kivéve az utolsó embert aki le kellett hozza a kötelet.
Igy teltek - múkltak az órák és valóban rájöttünk arra, hogy a visszaereszkedést nagyon kevesen válasszák. A rengeteg csapatból akik az útban nyüzsögtek körülöttünk a mászás során most egyetlen egy jött szélsebesen utánunk hosszú kotelén... Hamarosan el is hagytak és ismét egyedül maradtunk a falon. Szorgalmasan dolgoztunk, egy pillanatra sem álltunk meg. Az idő azonban telt és lassan besötétedett. Fáradtak voltunk és úgy döntöttünk, hogy megállunk éjszakára. Sejtettük, hogy már nincsen sok hátra, de az utat nem ismerve nem vállakoztunk a sötétben való ereszkedésre. Kis sziklapárkányt választottunk éjszakai szállásnak.
Kuporgas a parkanyon
Lekuporodtunk mind a hárman egymás mellé, amennyire csak tudtuk kibiztositottuk magunkat és vártuk a reggelt... csodalatos ejszaka volt, csendes, csillagafényes éjszaka. Fázni azonban ilyen tökéletes körülmények között is rettentően fáztunk, amit inkább a kimerültsegnek tulajdonitok, hiszen ruhánk volt és a hőmérséklet sem volt tul alacsony annak ellenére, hogy egy északi gerinc falában kuporogtunk. Lassan, nagyon lassa eljött a hajnal és mi készülődni kezdtünk. Mikor már jól lehetett látni elindúltunk. Hamarosan az első napsugarak is üdvözöltek. Valóban nem volt már sok hátra, hét vagy nyolc ereszkedés után el is értük a hegygerinc beszállását. A felfele igyekvő csapatoknak köszönhetően az ereszkedő pontokat már nem kellett tovább keresni. Kiáltottunk lefele, ők pedig lelkesen mutatták, hogy merre van a stand. Sőt,... néha fennakadó kötelünket is kiakasztották.
A tábort tiz órakor értük el hulla fáradtan, de nagyon boldogan.
Ujra a satorban
Idei turánk egy csodálatos mászas volt mindenféle szempontból, amit megfűszerezett egy kis kényszeralvás magasan a gleccser fölött.
Következő nap sátort bontottunk és az ismét gyülekező fellegek kiséretében, elhagytuk gyönyörű táborhelyünket azzal a reménnyel, hogy valaha még visszatérünk erre a csodálatos tájra.
2009. 09.10
Kolozsvár