Hegyi Tájakon: septembrie 2012

Hely: Piz Badile, Bregaglia régió, Svájc és Olasz ország határa

Résztvevők: Katona Alpár, Cristian Manea és Szénási Zoltán

Túra: Piz Badile ÉK-i falában a Cassin út/TD, VI (5C+)

Tizedjére is arra ébredtem, hogy a nyelvem is el van zsibbadva. Hajnali 5 óra volt és mi éjjel 1 órakor álltunk meg, valahol az osztrák-svájci határon, mert fáradtak voltunk és az eső is annyira szakadt, hogy nem lehetett tovább vezetni. 4 órát görnyedtem a kormány mögötti széken és már elegem volt. Cristi is meggyötört arccal nézett rám, és csak bólintott amikor intettem, hogy megyünk tovább. Alpár a hátsó széken aludt, az ő sora volt pihenni. 12 óra körűl megérkeztünk Bondoba a St. Moritz-tól 20 km-re levő kis faluba. Onnan kellett megközeliteni a Piz Badile ÉK-i falát.

A Piz Badile ÉK-i falában levő Cassin út, egyike a 6 nagy klasszikus É-i falnak az Alpokban. 1937-ben mászta meg egy Riccardo Cassin által vezetett 5 fős csapat, akikből ketten meghaltak miután a csúcsot elérték. Sokat olvastam erről az útról és sokat álmodoztam róla. 2009-ben jártam ezen a hegyen és láttam közelről a falat. Akkor még nem hittem, hogy valaha lesz bátorságom ezt az álmomat valóra váltani. Alpár barátomnak köszönhetem legnagyobb mértékben, hogy megvalósult, hiszen végig velem együtt "álmodott" és a mászásunk során egy kritikus pillanatban, amikor pszihikailag teljesen padlót fogtam, lelket tudott verni belém, hogy folytassam az utat.

Mikor vasárnap délben leparkoltuk az autót és összeszedtük csomagjainkat, hogy felmenjünk a hegyre, a környéken mozgó túrázók és mászók azzal fogadtak, hogy az éjszakai nagyidő áradást és gleccseromlást okozott és emiatt minden hidnak nyomaveszett a völgyben. Kis bóklászás és erőfeszités után minden gond nélkül átkeltünk a megáradt patakon.Vasárnap délután érkeztünk a fal alatti morénalejtőre és sátrat vertünk a beszállástól kb egy órányi járásra. Hétfőre, keddre és szerdára jóidőt jósoltak. Nekünk két napra volt szükségünk a mászáshoz. Rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy hétfő hajnalban kelünk és indulunk. Sajnos nem pont igy alakúlt, mert a fáradtság miatt elaludtunk és csak 5:30-kor ébredtünk. Sokáig tanakodtunk mig végül úgy határoztunk, hogy nekivágunk. 7:30-kor voltunk a beszállásnál utolsó csapatként. A mászás döcögősebben indúlt (aggódtunk a késői indulás miatt), de hamarosan belelendűltünk és mindent elfeledve, élveztük a kitűnő gránitot és a lenyűgöző méretű falat. Telt az idő miközben megelőztünk egy cseh csapatot és utolértünk egy olasz párost. Figyelmesen követtük a falrajzot, mégis az olaszok után haladva jól eltévedtünk. Két órát kolbászoltunk mindenféle kitett táblákon, másztunk át plafont és harántoltunk fixkötélen. Végül az olaszokat elhagyva megtaláltuk a helyes utat. Ettől kezdve mi vezettük a mászást, miközben az olaszok szüntelen arról próbáltak meggyőzni, hogy rossz úton járunk. Nem volt igazuk :). A feleút környékén egy kőhullással "találkoztunk", aminek a közelségét csak másnap a sátornál tudtam megemészteni. Táblák, repedések, diéderek váltották egymást mig végül elértük a "rettegett" kéményt. Talán ettől féltünk a legjobban, mert egy számunkra ritkán gyakorolt mászási módszert kellett alkalmaznunk egy olyan helyen, ahol biztositani is nagyon ritkán lehet. Alpár mászott előre, mint egy félelmet nemismerő oroszlán mig végül elérte a biztonságot nyújtó kiépitett standot. A kémény után ismét nagyon szép kötélhosszak következtek és 8 órakor kint álltunk a gerincen. Innen könnyű mászás következett és végül, 10:30-kor elértük a csúcs alatti apró menhelyet.

Az ereszkedést kedden reggel 8 órakor kezdtük. Hosszú, nagyon hosszú órák és ereszkedések után, dél körűl, viszontláthattuk Cristi barátunkat aki sok-sok friss vizzel várt minket. Bevallotta, hogy nem aggódott, mert végig (másfél napon át) hallotta az ATTILAAAA!! jelszavat, mely úgy visszhangzott a völgyben mint egy mennydörgés.

Életem legszebb, legnagyobb és legnehezebb mászása volt. Köszönöm Alpárnak, Ramonának és mindazoknak akik biztattak és hittek bennem.